SZÉNSZÁLAS KERÉKPÁROK AZ NDK-BÓL

Kevesen tudják, hogy az NDK létezésének utolsó éveiben megépített egy ultramodern csodakerékpárt, amivel nagy sikereket ért el. A karbonszálas FES-ről lesz szó. Honecker még utoljára odavert a rothadó Nyugatnak.

Kisebb szünet után új poszttal jelentkezem: ezúttal kerékpáros témával, ami eddig itt még nem volt. A történelmi léptékben rövid ideig létező bizarr államban, a Német Demokratikus Köztársaságban mindig is nagy gondot fordítottak arra, hogy a sportolóik a nemzetközi eseményeken kiválóan szerepeljenek. Ennek egyik terméke lett az a kerékpár, amiről most írni fogok.

Az NDK-ban nemcsak a levehető ajtós turmixgéphez, vagy a műanyagiparban a Trabantnál alkalmazott Duroplasthoz, esetleg a Melkusnál használt üvegszálhoz értettek, hanem – meglepő módon – elég komoly eredményeket tudtak felmutatni a szénszálas technikában is.

Megjegyzés: a járműipar történetében csupán néhány autónál alkalmaztak újrafelhasznált anyagból készült karosszériaborítást. 1936-ban fejlesztette ki a DKW a Duroplast nevű anyagot, amit a DKW F8-as néhány prototípusánál; annak az NDK-ban gyártott utódjánál, az IFA F8-asnál; majd az AWZ P70-esnél; illetve a Trabantnál alkalmaztak. Szégyellheti magát a modern autóipar, hogy azóta sem követték ebben a német úttörőket.

A szénszálas kompozit műanyagok története

Visszatérve a szénszálas kompozit műanyagokhoz – vagy szerintem helytelen, de elterjedt kifejezéssel élve, a „karbonhoz” –, érdemes áttekinteni a technológia történetét.

Az 1950-es-60-as években számos helyen kísérleteztek nagy teherbírású, magas széntartalmú műszálak előállításával; többek között Japánban és az Egyesült Királyságban. Utóbbi országban a Brit Védelmi Minisztérium felügyelete alatt, több cég – közöttük a Rolls-Royce – bevonásával folyt a munka. Végül 1963-ban sikerült először a poliakril-nitril nevű műanyag hőkezelésével előállítani a ma is ismert szénszálat. Az anyag előnye, hogy erős szövetet lehet belőle szőni, amit műgyanta segítségével a kívánt formára lehet alakítani, ezzel kis sűrűségű és rendkívül nagy szakítószilárdságú alkatrészeket létrehozva.

Megjegyzés: egyes források szerint az 1970-ben bemutatott, legendás Citroën SM felnije is szénszálas műanyagból készült. Ez nem teljesen igaz: a Michelin – ekkortájt a Citroën tulajdonosa – „RR”, azaz „Roues Resin” típusú kerekének anyaga üvegszálas műanyag.

A karbonszál megjelenik a kerékpárgyártásban

Nemcsak a hadseregek, hanem a jármű- és sportszergyártók is felfigyeltek az új anyagra. 1969-ben két angol kerékpárgyár, a Raleigh és a Carlton elkezdett dolgozni egy szénszálas műanyag vázon. Ez végül csak részben lett műanyag, mivel a plasztik csöveket alumínium illesztékek tartották össze: ez a technológia az 1990-es évekig meghatározó volt. 1970-ben mutatták be a pedálok nélkül mindössze 7,5 kg-ot nyomó pályakerékpárjukat, aminek az országúti változatát később Carlton Flyer Carbon néven forgalmazták.

1976-ban a svájci Assos is bemutatott egy szénszálas vázú pályakerékpárt, illetve ugyanebben az évben az Exxon forgalmazni kezdte a Graftek G-1 nevű szénszálas vázát.

1983-ban már nagyobb sorozatban is készült bringa az új csodaanyagból, megjelent a Peugeot PY10FC (FC = fibre de carbone). 1986-ban a szintén francia Look cég piacra dobta a KG86 típusú modelljét, aminek a vázát valójában egy repülőgépipari beszállító, a TVT (= Technique du Verre Tissé = Üvegszálas Szövettechnika) készítette. A TVT vázak csövei nemcsak szén, hanem Kevlar-szálakat is tartalmaztak. Még abban az évben a TVT/Look vázzal nyerte Greg LeMond a Tour de France-t. 1989-ben LeMond megismételte a győzelmét, de a TVT vázon ezúttal nem Look, hanem Bottecchia felirat volt (a Tour történetében ez sokáig szokásos volt). 1990-ben harmadszorra is TVT-vel nyert LeMond, majd 1991-ben Miguel Indurain szinte ugyanezzel a vázzal.

Mindeközben a Vasfüggöny túloldalán…

Ekkor jött a képbe az NDK. A FES-t, azaz Institut für Forschung und Entwicklung von Sportgerätent, magyarul a Sportfelszerelések Kutatási és Fejlesztési Intézetét még 1963-ban alapította az állami vezetés, hogy javítsa a sportolóik eredményét. Nemcsak kerékpárral, hanem a bobtól a vitorlás hajóig foglalkoztak mindennel, ami csak érmet és dicsőséget hozott az országnak.

Az 1980-as években kezdtek el dolgozni a szénszálas műanyaggal. 1984-re pedig karbonszálas telekerékkel rendelkeztek, de szorgalmasan dolgoztak a vázon is. Az NDK versenyzők fémvázait korábban a Textima nevű vállalat fejlesztette, a FES csak a szénszálas projektbe kapcsolódott bele.

Los Angeles, 1984

Azonban az 1984. évi los angelesi ötkarikás játékok keresztülhúzták a számításukat. Mint az ismeretes, a keleti blokk országai, így az NDK is távol maradt a rendezvényről politikai okok miatt.

Pedig az olimpián feltűnt néhány különleges konstrukció. Az országúti időfutam csapatversenyt az olaszok nyerték, a három évvel korábban bemutatott, áramvonalas Rossin króm-molibdén acélvázakkal, valamint a zseniális polihisztor, Antonio dal Monte által tervezett, “Ambrosio by Logos” gyártmányú, elöl 24, hátul 27 zollos telekerekekkel.

Az üldözéses pályaversenyt az amerikai Steve Hegg nyerte egy Raleigh bringával. Az első kerék átmérője mindössze 24 coll volt, illetve 14 db áramvonalas kardküllő tartotta össze. Hátul egy szintén újdonságnak számító telekereket tartott forgásban a versenyző. A szingós gumikat héliummal fújták fel 13,8 bar (!) nyomásra. A váz részben True Temper króm-molibdén acél, valamint alumínium csövekből készült, amelyeket ragasztással rögzítettek egymáshoz. A hátsó telekerékhez és a gumiabroncsokhoz Kevlart is felhasználtak. A kerékpár tömege mindössze 5,44 kg volt.

A B87 elkészül

Így Honeckeréknek nyolc évük volt arra, hogy felkészüljenek a következő megmérettetésre. 1987-re készült el a monocoque, azaz egy darabból gyártott, áramvonalas, futurisztikus formájú, szénszálas műanyag vázuk B87 típusjelzéssel. Két változata létezett: az egyiket fék és váltó nélkül, “fixi” hátsó aggyal pályaversenyekre; a másikat fékkel és váltóval az országúti időfutamokra tervezték.

Sajnos a felszerelt alkatrészekre vonatkozóan nem találtam hiteles forrást. Nagyobb felbontású képek csak a pályaváltozatról készültek. Itt felismerhető a Campagnolo Record Pista hajtókar. Az országúti időfutam-változatról csak kevés képet találtam, azokon csak a Campagnolo aero kulacs felismerhető, ezért feltételezem, hogy a váltórendszer részei is az olasz gyártótól származnak (ugye-ugye, a haldokló, nyugati imperializmus keze néhány évvel az NDK megszűnése előtt már betette a lábát).

Úgy tűnik, hogy az abroncsfékek viszont a Vasfüggöny keleti oldalán készültek, oldalhúzású Textima gyártmányúak. Az első féket a légellenállás csökkentése érdekében nem a szokásos helyére, hanem a villa hátsó részére szerelték.

Az első szénszálas monocoque váz prototípusát két évvel korábban, 1985-ben a norwichi Mike Burrows készítette Windcheetah Mk1 néven. Az első, kis sorozatban gyártott, kereskedelmi forgalomban is kapható hasonló vázat 1986-ban mutatta be az amerikai Kestrel, 4000-es típusjelzés alatt. Nem tudok róla, hogy mások is készíttek volna ekkortájt egy darabból szénszálas vázat, ami azt jelenti, hogy a FES a harmadik volt a sorban. Ez kiváló eredmény. Elmondhatjuk, hogy az NDK ebből a szempontból egyáltalán nem volt lemaradva a nyugati versenytársaktól. Egy év múlva a szöuli olimpián kaptak lehetőséget a keletnémetek, hogy bebizonyíthassák felkészültségüket, valamint az új FES karbonváz fölényét.

Megjegyzés: természetesen ismerem azokat a történeteket, amelyek az NDK sportolók doppingügyeiről szólnak. Jelen cikkben nem kívánok ebben a tárgyban véleményt alkotni.

Három érem Szöulból

Az eredmény mindenkit meglepett. Ahol a FES elindult, szinte mindenütt a dobogóra került. Az országúti időfutamon a győztes Uwe Ampler, Mario Kummer, Maik Landsmann és Jan Schur alkotta csapat 1:57:47,7-es idő alatt teljesítette a távot, ezzel közel 7 másodpercet vertek rá az ezüstérmes lengyelekre, akik 1:57:54,2-et futottak.

A FES kerékpár pályaváltozata is jól teljesített: a férfi 4000 méteres csapat üldözőversenyen Steffen Blochwitz, Roland Hennig, Carsten Wolf, Dirk Meier és Uwe Preißler ezüstérmet szerzett.

A hazájában legendának számító Bernd Dittert a 4000 méteres üldözéses versenyen harmadik helyezést ért el.

A keletnémetek vittek haza más érmeket is. Így az országúti mezőnyversenyen is begyűjtötte Olaf Ludwig az aranyat, de ő természetesen nem az új biciklit, hanem a korábbi Textima konstrukciót használta (mivel a karbonbringa időfutamra készült). A férfi és női repülőversenyen is a régebbi, acélvázas kerékpárok voltak láthatók.

A FES időfutam változatából egy példányt őriznek a Wünsdorfi Kerékpársport-múzeumban; sajnos egyelőre még nem sikerült oda eljutnom.

A kerékpár szerintem az ágazat történetének egyik fontos, de sajnálatos módon elfeledett mérföldköve. A harmadik szénszálas monocoque bicikli volt a világon, már ez is figyelemre méltó; de az a tény, hogy Szöulból szinte az összes versenyszámból érmet hozott, egyedülállóvá teszi a sportágon belül. Persze a kerékpározásnál ugyanolyan fontos a kerékpáros fizikai felkészültsége is, ezért lehet vitatni, hogy itt a bicikli, vagy az ember aratta-e a babérokat. Szerintem mindkettőnek ugyanolyan fontos szerepe volt.

A FES mint intézet jelenleg is létezik. Túlélte az NDK-t.