Harci jármű
SZOVJET, OROSZ ÉS UKRÁN HARCKOCSIMOTOROK, III. RÉSZ

SZOVJET, OROSZ ÉS UKRÁN HARCKOCSIMOTOROK, III. RÉSZ

Loading...

Az első két részben (itt és itt) túlnyomórészt a V-2 motorcsaládról volt szó. Erre a részre maradt a többi. A motorokon kívül rátérek arra is, hogyan lehet az exszovjet harckocsikat kívülről a legkönnyebben megkülönböztetni egymástól.

V-6, ami nem V6

Az 1951-ben hadrendbe állított PT-76 úszó harckocsi (pt = plavajuscsij tank = úszó harckocsi) motorját úgy fejlesztették, hogy a V-2 jelzésű motort „félbevágva” kaptak egy hathengeres, soros motort. Ennek a típusjelzése V-6 lett. Ezzel kapcsolatban elég sok a félreértés, hiszen a V-6 itt nem hengerelrendezést jelent, pedig sok magyar vagy angol forrásban így lehet olvasni. Egy olyan motort szerettek volna, ami jóval könnyebb a V-2-es család tagjainál, hiszen egy úszó harckocsi úszási képességeit ez jelentősen befolyásolja. A PT-76 a szárazföldön természetesen a lánctalp segítségével haladt előre, míg a vízben ezt vízsugárhajtómű biztosította. Sajnos a PT-76-ost – akárcsak a T-44/T-54-est vagy az AK-47-est – is az 1956-os magyar forradalom leverésekor vetették be először, bár vízben ekkor nem közlekedtek vele.

1956 őszén egy PT-76 úszó harckocsi vezeti a sort a pesti utcán
A PT-76 belülről
A PT-76 kereszt- és hosszmetszetben. Hátul hathengeres, soros, V-6 jelzésű motor, a “félbevágott” V-2.

A V-6 motor első, 19,1 literes verziójának teljesítménye 263 lóerő lett, s ezt a hathengerest szerelték a BTR-50 és az MT-LB harci járművekbe, valamint a ZSzU–23–4 Silka önjáró légvédelmi lövegbe is.

Az UTD-motorcsalád

Hogy még bonyolultabb legyen a történet, létezik olyan szovjet fejlesztésű, harci járműbe való motor is, amit harci járművekhez fejlesztettek és v-elrendezésben működik benne hat henger, tehát ezúttal nem a típusjelzése „V6”. Ez az UTD-20 jelű erőforrás, illetve utódja, az UTD-23. A hengerek itt 120 fokot zárnak be. , A 15,9 liter hengerűrtartalmú UTD-20 2600-as fordulaton 300, míg az UTD-23 két turbófeltöltővel 350 lóerőt biztosít. A motorcsalád számos alkatrészt örökölt a V-2-esből. A hengerfurat is egyezik: 150 mm. Az UTD-20, illetve UTD-23 hajtja többek között a BTR-50PKM-et, a BMP-1-est, továbbá a BMP-2-est.

Az UTD-20 jelű motor: 6 henger 120 fokban
A BMP-1 és 2, az UTD-motorcsalád tagjaival meghajtva

A BMP-3-as járműbe az UTD-29 motor került, amelynél viszont a hengerszámot tízre növelték, de a hengerszög maradt.

A kétütemű T-64 és T-84

Volt persze néhány kivétel, amibe nem a V-2 került. A Szovjetunió legtitkosabb harckocsi-projektje volt a T-64 kifejlesztése a harkovi gyárban. A hidegháború idején a legtöbb szovjet harckocsi-típust az Ural hegységben lévő Nyizsnij Tagilben, az ottani Uralvagonzavodban (Urali Vagongyár) fejlesztették és gyártották. Azonban a T-64-es ott készült, ahol a T-34-est annak idején elkezdték tervezni, a jelenleg Ukrajnához tartozó Harkovban. A tervezése párhuzamosan zajlott a T-72 típussal.

Ami a cikk szempontjából fontos: szakítottak a V-2-hagyományával és az 1964-ben szolgálatba álló T-64-esbe az 5TDF típusjelű, öthengeres, kétütemű, ellendugattyús, hátul keresztben fekvő helyzetben beépített, 13,6 literes, 700 lóerős Diesel-motort szerelték. Az új erőforrást Alekszej Dmitrijevics Csaromszkij, a repülőgép-motorjairól is híres mérnök tervezte.

Felül a T-64, alul a T-72. A kisebb motorral csökkenteni tudták a jármű hosszát.
A kompakt 5TDF jelű kétütemű, ellendugattyús Diesel

Rendkívül kompaktra sikerült, pláne a teljesítményéhez képest: hossza 1413, szélessége 955, magassága 581 mm. A jármű üzemeltetői ezért a motort „bőröndnek” („csemodannak”) nevezték el.

Az akkor hadrendben lévő T-62 csak 580 lóerős volt, ennél a T-64 5TDF jelű motorja jóval erősebb, de a vele párhuzamosan fejlesztett T-72 780 lovától némiképp elmaradt. Az 5TDF motor feltöltős volt, egy centrifugálkompresszor „lélegeztette” a hengereket, de a kétütemű Dieselek működéséhez ez nélkülözhetetlen. Kezdetben nem volt „mindenevő”, de 1976-ban új adagolót kapott, ettől kezdve gázolaj mellett petróleummal és benzinnel is lehetett üzemeltetni.

Ellendugattyús kétütemű Diesel-motort más harckocsikban is használtak. A svéd STRV103 Stridsvagn-be a mindenevő Rolls-Royce K60 (nagyobb sebességnél egy Boeing gázturbinával kombinálva), a brit Chieftainbe pedig a Leyland L60 típusú, hathengeres, szintén mindenevő motor került. A szovjet kétüteművel szemben a svéd és brit járműbe a motor álló helyzetben, nem elfektetve működik.

A T-64-est egyébként nem exportálták még a Varsói Szerződés országaiba sem. Annyira titkolták, hogy 1985-ig a győzelemi napi díszszemléken sem jelent meg. Leginkább a kerámia-kompozit páncélzat és a tűzvezető rendszer paramétereit igyekeztek rejtegetni. A NATO évtizedeken keresztül próbált beszerezni belőle egyet tanulmányozás céljára, de nem sikerült. 1985 márciusában Arthur D. Nicholson amerikai őrnagy egy hivatalos és engedélyezett katonai misszió tagjaként igyekezett a közelébe férkőzni néhány T-64-esnek az NDK-beli ludwigslusti bázis területén, amikor egy szovjet katona lelőtte. Holttestét a híres Glienicke-hídon (a „kémek hídján”) adták vissza. Ez volt az egyetlen eset a hidegháború során, amikor szovjet katona közvetlenül lőtt le egy amerikait.

Győzelem napja, 1985. Az 58:00 percnél a T-72-eseket a T-64-esek követik. Ekkor láthatta a Nyugat először a típust.

A T-64-essel és a T-72-essel kapcsolatban az volt a szovjet vezetés koncepciója, hogy az előbbi (valamint később a T-80) megmarad szupertitkos “csúcstanknak”, míg a másik az olcsó, eladható tömegtankot képviseli, amit akár exportálhatnak is, illetve a sorállományon alapuló hadseregek katonái gyors kiképzést követően elsajátíthatják a használatát.

A Szovjetunió felbomlása után csak az utódállamokban maradt a T-64-ből. Oroszország kivonta a hadrendből, maradt a 12 hengereseknél (illetve a gázturbinásoknál). Viszont az ukrán hadvezetés számára kézenfekvő volt ennek a harkovi fejlesztésű típusnak a hadrendben tartása, sőt, jelenleg is gyártják a modernizált változatát T-64 „Bulat” néven.

A T-64 kétütemű motorjából fejlesztették ki a T-80UD 6TD-1 típusú, valamint az egyébként a T-80-ason alapuló, ukrán tervezésű T-84 Oplot (= bástya) harckocsi 6TD-2E típusú motorját, mégpedig úgy, hogy hozzátettek az 5TDF-hez még egy hengert, így ezek a motorok már hathengeresek lettek. A T-80UD-ben lévő 6TD-1 1000, míg a T-84-esben a 6TD-2E 1200 lóerős. A források szerint a kétütemű motorcsalád kevésbé sikerült megbízhatóra, mint a V-2-es família.

T-80, a gázturbinás

A járműtervezés régi nagy dilemmája volt, hogy vajon a gázturbina alkalmas-e szárazföldi jármű mozgatására. Jelen cikksorozat kevés lenne az összes próbálkozás bemutatására, amelyek közül néhányan sikeresek lettek, de a többség nem igazán. Felmerült az a kérdés is, hogy vajon a csatatéren előnyös lehet-e egy gázturbina hajtotta harckocsi. A Szovjetunióban már régóta kísérleteztek ilyesmivel.

1949-ben terveztek egyet Leningrádban, amit végül nem építettek meg, mivel nem állt megfelelő minőségű turbina a rendelkezésre. Ezt 1955-ben pótolták, amikor szintén ugyanott készítettek 2 db 1000 lóerős turbinát GTD-1 típusjelzéssel.

1963-ban az akkor még fejlesztési stádiumban lévő T-64-esbe építettek gázturbinát. Ezt a prototípust T-64T-nek nevezték el. Ennek alapján készült el a T-80-as (szintén a T-64 platformján, de a T-72 számos elemének felhasználásával), amit végül 1976-ban állítottak hadrendbe.

Az első verziót a Klimov GTD–1000 típusú, 1000 lóerő teljesítményű gázturbina hajtotta. A 46,2 tonnás harckocsi sebessége elérte az 57 km/h-t is, viszont a fogyasztása kilométerenként 7,5 liternyi volt (750 l/100 km). A T-72-eshez hasonlóan ez is mindenevő, ami egy gázturbina esetében sokkal könnyebben megoldható, mint a belsőégésű motorok esetében.

T-80
A T-80 belülről
A Klimov GTD-1000 gázturbina: kis méret, hatalmas teljesítmény, bődületes fogyasztás

Miután 1980-ban szolgálatba állt az amerikai (az egyes változatoktól függően) 54-67 tonnás M1 Abrams az 1500 lóerős Lycoming AGT1500 gázturbinával 72 km/h végsebességgel és kilométerenkénti 9 liter (900 l/100 km) fogyasztással, a T-80-ast 1985-ben továbbfejlesztették T-80U-vá, 1250 LE teljesítménnyel (típusjelzés: GTD-1250) és 75-80 km/h-s végsebességgel, a maga korában a leggyorsabb harckocsi volt.

A nagy fogyasztás később is problémát jelentett, ezért 1987-ben elkészült a T-80UD a gázturbina helyett a 6TD-1 jelű, kétütemű, ellendugattyús, hathengeres motorral. Ezt úgy fejlesztették, hogy a T-64 5TDF jelű motorjához hozzátettek még egy hengert. A motor 16,3 literes, 1000 lóerőt ad le 2800-as fordulaton.

A T-80-ast és változatait a Szovjetunió 1993. évi felbomlása előtt nem exportálták, később viszont más országokba is eljutott.

A T-14 Armata és motorja

2000-ben kezdték el az új „szupertank”, pontosabban harci járműcsalád fejlesztését. 2015-ben a májusi győzelem napi parádén látta meg a világ a T-14 Armata harckocsit. A belépő nem sikerült valami fényesen, mivel az egyik jármű lerobbant. Először vontatással próbálkoztak, de az nem sikerült. Végül elhárították a hibát, beindították, majd a saját erejéből hagyta el a Vörös teret.

Gyenyisz Manturov orosz miniszter bejelentette, hogy 2020-ban, Szíriában már kipróbálták; viszont a sajtóhírek szerint Ukrajnában egyelőre nem tervezik a harcba küldését.

Számos forradalmi újdonsággal bír. A lövegtorony teljesen automatizált, abban személyzet nem tartózkodik. A legénység mindhárom tagja a jármű orrában, egy különleges védelemmel ellátott kapszulában teljesít szolgálatot, így találat esetén sokkal nagyobb biztonságot élveznek. Ebben kissé hasonlít a már említett BMPT „Terminátor” harcjárműhöz, ahol a legénység öt tagja a páncéltestben helyezkedik el. Az Armata személyzete semmilyen közvetlen optikai kapcsolattal nem rendelkezik a külvilág felé, nincs ablak, vagy egyéb nyílás, kizárólag kamerarendszeren látnak mindent bentről. Állítólag „lopakodó képességekkel” is bír, de ez majd a jövőbeli használat során kiderül.

A T-14 Armata a Vörös Téren

Nekünk viszont most a motor a fontos, hiszen az is szakít a hagyományokkal. A motort fejlesztő cseljabinszki gyár tervezői hagyták a v-12 hengeres, az ellendugattyús, vagy gázturbinás konstrukciókat és a 12 db hengert ezúttal x-alakban helyezték el. Egy hengersor 3 db hengert tartalmaz, ebből van 4 db.

Az Armata motorja a lendítőkerék felől. Jól látható a 4×3 henger, a magasnyomású gázolajvezetékek, valamint a 2 db turbófeltöltő
A 12N360 jelű motor a másik irányból
A motoregység hasonlóan könnyen ki- és beszerelhető, mint a Leopard 2 MTU MT883 Ka-500/501 EuroPowerPack motorja.

Az A-85-3A vagy más számmal jelölve 12N360 jelű, Diesel-üzemű motor az Avro Manchester bombázót működtető Rolls-Royce Vulture-t leszámítva az egyetlen sorozatgyártású X-motor (bár az Isotta-Fraschini, a Daimler-Benz, illetve korábban a szovjetek is kísérleteztek vele). A 24 hengeres, benzinüzemű Vulture-t a II. világháború alatt gyártották, 2 db v-12 hengeres Rolls-Royce Kestrel motor összeépítésével. A cél akkor a teljesítmény duplázása volt.

A 12N360 esetében viszont a kompakt kialakítás volt a cél. Sikerült is. A teljes motor befoglaló hossza 900 mm, szélessége 1800 mm, magassága pedig 830 mm. Tehát csak egyetlen dimenzióban haladja meg az egy métert. A tömege persze jelentős, 1500 kg-ot nyom. A 2 db turbófeltöltő 1200-1500 lóerőnyi teljesítményt, továbbá 3840 Nm forgatónyomatékot biztosít. Lehet, hogy a turbónyomás az igények szerint állítható, azért van több teljesítményadat. A két oldalon lévő 1-1 turbófeltöltő miatt mindkét oldalra került 1-1 kipufogónyílás. Mindez az Armatát legalább 82 km/h, más források szerint a 90 km/h végsebességre tudja gyorsítani, tehát könnyen lehet, hogy jelenleg ez a leggyorsabb harckocsi, a T-80-ast és az Abrams-t is leelőzve. A hengerűrtartalom 34,6 liter, azaz valamivel kisebb, mint a V-2 motorcsalád esetében, de pontos furat-löket adatokat nem találtam.

Könnyen lehet, hogy vannak közös alkatrészei a jó öreg V-2-vel. Az orosz mérnökök szeretnek ragaszkodni a bevált technikához, ezért nem zárnám ki, hogy a fejlesztés úgy zajlott, hogy a 12 db hengert x-alakba „hajtogatták”.

Egyes források szerint ez is multifuel, mások szerint nem az. A képek tanúsága szerint a motor adagolós, nem common-rail. Lehet, hogy azért maradtak az adagolósnál, mert az kevésbé érzékeny az üzemanyag minőségére? Ha ez is fontos szempont, akkor lehet, hogy valóban mindenevő.

A harckocsiból Oroszország 100 db gyártását tervezi saját célra. Ebből kb. 20 már szolgálatban van. Exportról egyelőre nincs hír, de annyit tudunk, hogy igen drága jószág, nem minden ország engedhetné meg magának.

Hogyan különböztessük meg őket?

Bár kevéssé tartozik a tárgyhoz, de gyakran felmerülő kérdés, hogy hogyan lehet könnyen, gyorsan megkülönböztetni a feljebb felsorolt harckocsi-típusokat. Míg a világháborús tankoknak jellegzetes és szinte eltéveszthetetlen sziluettje volt, addig a T-62-estől kezdve a szovjet járművek mérete, aránya, formája meglehetősen hasonló, ezért nem mindig könnyű megállapítani, hogy éppen melyiket látjuk. A T-14 szögletes formája persze jellegzetes, de a lentiekben róla is írtam.

Első körben érdemes a vezető kémlelőnyílásait nézni, amelyek a vezető periszkópjának kivezetését képezik.

  • A T-62-esnek a lövegcsőtől balra lent, a páncéltesten 2 db kémlelőnyílása van.
  • A T-64-esnek, T-72-esnek és T-90-esnek a lövegcső alatt 1 db.
  • A T-80-asnak és a T-84-esnek a lövegcső alatt 3 db.
  • A T-14-esnek nincs kémlelőnyílása.

Tehát, ha három kis ablakocska van a lövegcső alatt, akkor már tudjuk, hogy T-80, vagy T-84 van előttünk. Segíthet a kerekek, pontosabban a futógörgők mérete is. Ha megpillantunk egyet, persze nincs lehetőség mérőszalaggal odarohanni, de a T-64-esnél szembetűnően kicsik lettek a futógörgők. Egészen pontosan:

  • A T-62 futógörgői 810 mm átmérőjűek, 5 pár van belőlük.
  • T-64: 555 mm, 6 pár, szembetűnően kis átmérőjűek!
  • T-72: 750 mm, 6 pár.
  • T-80: 670 mm, 6 pár, a 3. és a 4. tengely közötti távolság láthatóan kisebb! A T-84-esen ugyanazek a futógörgők vannak, de olyan páncél fedi azokat, hogy alig látszódnak.
  • T-90: 750 mm, 6 pár.
  • T-14: 700 mm, 7 pár.

Kipufogó:

  • A T-62-esnek, T-72-esnek és T-90-esnek bal oldalon, hátul van a kipufogója.
  • A T-64-esnek hátul egy doboz burkolja a kipufogóját, ami majdnem olyan széles, mint a páncéltest a két lánctalp között.
  • A T-80-asnak és a T-80UD-nek hátul egy keskenyebb dobozban van a kipufogója, ennek szélessége kb. a jármű teljes szélessége egyharmadának felel meg.
  • A T-84-esnek hátul egy dobozban van a kipufogója, amelynek a szélessége kb. akkora, mint a jármű teljes szélességének a fele.
  • A T-14-esnek mindkét oldalon, a hátsó részén van 1-1 db kipufogója.

Régebben az infravörös fénytartományban működő projektorok elhelyezése is segített. A T-54-estől kezdve a szovjet harckocsikat a Luna (= hold) nevű aktív infrarendszerrel szerelték fel. Ennek az volt a lényege, hogy egy infraprojektorral bevilágították a terepet és az infrakamerával így tudtak képet alkotni (hasonlót már a németek is használtak a II. világháború alatt). A rendszer nagy hátránya, hogy az ellenség egy másik infrakamerával látni fogja az infravörös tartományú fénycsóva kibocsátóját. A projektorokat itt kellett keresni:

  • A T-54/55 és T-62 esetében az L2 Luna projektor a lövegcső menetirány szerinti jobb oldalán, de jóval a cső csatlakozása felett van.
  • A T-64 esetében a projektor a lövegcső bal oldalán van.
  • A T-72-nél és a T-80-nál a jobb oldalon, a cső magasságában.

De ma már ez nehezebb feladat, mivel az aktív rendszereket igyekeznek kivonni. A T-80 egyik változatának, a T-80UM-nek az újdonsága a passzív infrarendszer volt, amit ugyanúgy Buránnak (= hóvihar) hívnak, mint az űrsiklót, pontosabban, teljes nevén TPN-4 Buránnak. A passzív azt jelenti, hogy nem bocsát ki infravörös fényt, hanem a terepen érzékelhető infrafény alapján alkot képet. Tehát a Burán esetében már elmaradnak a projektorok.

Ha a T-80-as, T-84-es vagy T-90-es a korszerű „Stora-1” (stora = sötétítőfüggöny) nevű rendszerrel van ellátva, akkor mindkét oldalon látható 1-1 db ún. zavaró projektor (típusjelzésük: TSU-1-17), amelyek a magasabb hőmérsékletet követő lövedékeket és rakétákat képesek zavarással eltéríteni. Ha együttesen értékeljük a felsorolt látható jegyeket, akkor sikeres lehet a típus megállapítása.

Öt pár futógörgő, kémlelőnyílás menetirány szerint balra, infraprojektor jobbra fent; ez a T-62
Infraprojektor balra (itt lefedve a vöröscsillagos takaróval), feltűnően kis futógörgők: ez a T-64
A kipufogó az utolsó futógörgő felett a bal oldalon: ez a T-72.
Infraprojektor a lövegcsőtől jobbra, 3 db kémlelőnyílás a lövegcső alatt, a 3-4. futógörgőpár között feltűnően kicsi a hézag: ez a T-80
A Stora-1 rendszer infrazavaró projektorai a lövegcsőtől jobbra és balra: ez nagy valószínűséggel T-90

Mennyi van belőlük?

A jelenlegi két harcoló fél által bevethető harckocsik számát senki nem tudja pontosan. A Wikipédia becslése szerint:

Oroszország
TípusAktív (db)Tartalék (db)
T-7220007000
T-804503000
T-90350200
T-1420
Összesen282010 200
Ukrajna
T-642271?
T-72180?
T-80UD215?
T-8410?
Összesen2676

Mint azt írtam, a T-14-est nem kell figyelembe venni, mert valószínűleg egyelőre nem fogják hadba küldeni. Ukrajna esetében nem ír becslést a letárolt példányokról, illetve azok arányáról, pedig egyes fotók szerint vannak ilyenek. Resperger István ezredes becslése szerint Oroszország 1200 harckocsit vetett be az ukrán hadszíntéren.

Mindenképpen úgy tűnik, hogy Oroszország áll jobban. Ugyanakkor hangsúlyozom, ezek csak puszta spekulációkon alapuló számok. A számtan nem minden, attól is függ, hogyan használják ezeket a járműveket. De annyi biztos, egy háborút a XXI. században nem a harckocsik száma fogja eldönteni, vannak más fegyvernemek is.

Remélem, átfogó képet tudtam nyújtani a keleti szomszédunkban zajló események néhány szereplőjéről.

Az előző részek itt találhatók:

SZOVJET, OROSZ ÉS UKRÁN HARCKOCSIMOTOROK, I. RÉSZ

SZOVJET, OROSZ ÉS UKRÁN HARCKOCSIMOTOROK, II. RÉSZ

Vélemény, hozzászólás?