Kerékpár
FRANCESCO MOSER ÉS AZ EGYÓRÁS REKORDOK, I. RÉSZ

FRANCESCO MOSER ÉS AZ EGYÓRÁS REKORDOK, I. RÉSZ

Loading...

A mostani cikkemben egy jeles kerékpárversenyző karrierjét, illetve az egyórás pályakerékpár-rekordokat állítom párhuzamba. Moser 1984. évi rekordja szerintem forradalmat hozott a versenybiciklik tervezésébe, ezt kívánom bemutatni.

Francesco Moser 1951. június 19-én született Trentinóban, Palù di Giovóban. 1973-ban lett profi versenyző. Nem kevesebb, mint 273 országúti versenyen győzedelmeskedett. Ezzel Eddy Merckx (525) és Rik van Looy (379) mögött áll, de megelőzi Rik van Steenbergent (270) és Roger de Vlaeminck-et (255). Beceneve a „Seriff” („Lo Sceriffo”) lett. Hét dobogós helyezést ért el Párizs-Roubaix-versenyen, ennél jobb eredményt csak De Vlaeminck ért el, kilenc éremmel.

Francesco Moser

Megnyerte az 1984-ben a Giro d’Italia-t (erről még lesz szó), valamint az 1977. évi országúti világbajnokságot. 1975-ben részt vett a Tour de France-on. Két szakaszt megnyert, hét napig vezette a versenyt és megnyerte a fiatal biciklisták versenyét. Később soha többé nem indult a Touron. Nem volt jó a hegyi szakaszokon, a mászás nem ment neki; ami persze elég furcsán hangzik, tekintve, hogy a hegyes-völgyes Trentino szülöttjéről van szó.

1979-ben alapította meg saját kerékpárgyártó cégét Trentóban. A cég később Piove di Saccóba, Veneto régióba, Padova megyébe költözött.

A mexikói rekordok

Eddy Merckx 1972. október 25-én a mexikóvárosi velodromban egy óra alatt 49,431 km-et tett meg, ezzel világrekordot felállítva. A „Kannibál” becenevű biciklista Colnago króm-molibdén acél vázat; 52 x 14 fogas áttételt; furatokkal könnyített villanyakat, kormányt és nyeregcsövet; Pino Morroni titán stücnit; valamint Campagnolo titántengelyes pedált használt.

Video Merckx rekordjáról
Ernesto Colnago Eddy Merckx nyergét igazítja a mexikói rekord előtt
Merckx kerékpárjának alkatrészei Daniel Rebour rajzán

1982-ben Moser egyik szponzora, az Enervit táplálék-kiegészítőket gyártó cég tulajdonosa, Paolo Sordini már javasolta, hogy döntse meg ezt a rekordot. Végül 1983-ban az akkor 32 éves, pályafutása alkonyához közelítő biciklista engedett a kísértésnek, hogy szintén Mexikóvárosban megdöntse Merckx eredményét.

A helyválasztás nem véletlen. Mexikóváros tengerszint feletti magassága 2230 m. Ez az érték a levegő ritkaságának következtében a légellenállás csökkenésével is jár, ami előnyt biztosított Merckxnek és később Mosernek is. A jelenlegi, hivatalos UCI rekordot is Mexikóban állította fel Victor Campenaerts 55,089 km-rel 2019. április 16-án, 1888 méter magasan, az aguascalientesi velodromban.

A magasság további előnye, hogy a vörös vérsejtek termelődését is növeli. Az 1500 m tengerszint feletti magasságon legalább két héten keresztül folytatott edzés, az ún. magaslati edzés során az alacsonyabb nyomású oxigén serkenti a szervezet vörös vérsejt termelését. Az alacsonyabb tengerszint feletti magasságra utazás után még 10-14 napig tart, így a versenyzők előnyben vannak ellenfeleikkel szemben, hiszen normál légnyomáson ezután kevesebb erőkifejtésre van szükségük ugyanahhoz a teljesítményhez. A magaslati edzés oxigénsátorral is szimulálható: Victor Campenaerts oxigénsátrában 4700 méteres (!) magasságon uralkodó körülményeket szimulált.

Ha a magaslati edzést követően vesznek vért a versenyzőtől, akkor ennek a vérnek az utólagos átömlesztésével teljesítménynövekedés érhető el. Ez régebben gyakori módszer volt, amíg be nem tiltották. Mindenesetre nincs olyan teszt, ami bizonyítaná a transzfúziót.

Moser 1984. évi rekordkerékpárja

A Seriff 1983-ban vette fel a kapcsolatot Antonio Dal Montéval, a római Sapienzia egyetem sportorvosával. Azonban a professzorral elsősorban nem sportorvosi kérdésekről konzultált, hanem – meglepő módon – egy új kerékpárról.

Dal Monte egyik ötlete a telekerék alkalmazása volt. Az ötlet már korábban is többször felvetődött. A francia Mavic már 1973-ban kísérletezett ezzel az áramvonalas megoldással, de végül sem versenyen nem vetette be, sem sorozatgyártásra nem bocsátotta: az alumínium Challenger és a szénszálas Comete típusokat csak 1985-ben dobta piacra. Dal Monte kezdettől fogva a szénszálas műanyag technológiában gondolkodott. A terveit végül az Ambrosio céggel gyártatta le. Az addig fém felniket gyártó Ambrosiónak nem volt tapasztalata és felszerelése a szénszálas technológiához, ezért egy Logos nevű céget vont be a projektbe, ahol értettek ehhez az anyaghoz. A kerekeket később “Ambrosio by Logos” címkével is forgalmazták.

Dal Monte további forradalmi ötlete volt, hogy elöl szereljenek fel egy kisebb átmérőjű kereket. Igaz, a kisebb átmérővel nagyobb gördülési ellenállás jár együtt, de kisebb a tömeg és a légellenállás is. Így Moser új bringáján elöl 26, hátul 28 zollos kerekek forogtak. A két kerék – karbonszál ide vagy oda – nagyon nehéz volt; együtt összesen 4,6 kg-ot nyomtak; ezen az értéken a magnéziumházas, titántengelyes Campagnolo agyak sem segítettek. A szelepek részére a kerekek felületén kialakított süllyesztett részeket az áramvonalasság érdekében leragasztották.

A cyclinside.com című olasz nyelvű weboldal bemutatott olyan terveket, amelyeken Dal Monte 1983. december 5-i keltezése olvasható. Ugyanakkor – a rekordról készült dokumentumfilm szerint – december 29-ét követően már az új kerékpárral kezdte meg a mexikói felkészülést. Lehetséges, hogy három hét alatt készült el az új bringa, telekerekestől-mindenestől? Arra is volt idő, hogy szélcsatornában teszteljék a bringát?

Eddy Merckx néhány nappal az 1984. évi rekord után azt nyilatkozta a Winning c. lapnak, hogy a svájci Robert Dill-Bundi 1983 augusztusában már tervbe vette a rekorddöntést egy telekerekes kerékpárral, de a szövetség, az UCI nem engedélyezte ennek a bringának a használatát. Sajnos semmilyen információt nem találtam erről a tervről. Legjobb tudomásom szerint a Moser-Ambrosio-Logos-Dal Monte-féle telekerék volt az első a világon (persze a Mavic már említett tesztjeit leszámítva). Merckx nyilatkozatában egyébként – szerintem – némi sértett méltatlankodást lehet érezni: a belga sztár Moser sikerét kizárólag a technika és az orvostudomány eredményének tartja. Persze ne feledjük, hogy annak idején Merckx extrakönnyű bringája is a kor csúcstechnikáját képviselte…

Antonio Dal Monte és első terve Moser részére (forrás: cyclinside.com)
Dal Monte professzor vázlatai a telekerék körüli légáramlatokról (forrás: cyclinside.com)
Dal Monte aláírása a tervein 1983. december 15-i keltezéssel (forrás: cyclinside.com)
Moser és biciklije Pininfarina szélcsatornájában. Moseren egy furcsa sisak látható, de a rekorddöntés alkalmával végül nem hordott semmilyen sisakot
Moser rekorder gépe

A szingós gumik szélessége 16 mm volt. Az első kísérlet alkalmával a Seriff 56 x 15 fogas áttételt használt, de a második alkalommal nagyobbra, 57 fogasra cserélte a lánckereket.

Moser a pályán

Dal Monte javasolta továbbá a sok évtizede használatban lévő kosszarv kormány helyett az ún. bikaszarv kormány használatát. Ez nem saját ötlet volt. 1976-ban készült először ilyen bicikli: a svájci Assos készített egy szénszálas, ovális csöves pályagépet, ahol a – szintén karbonszálas – kormányt az első villa felső részéhez erősítették, így áramvonalas testhelyzetre kényszerítve a biciklistát. 1980-ban, a moszkvai olimpián az NDK-beli Lothar Thoms már egy ilyen bikaszarvas Textima kerékpárral nyerte az 1000 méteres futamot. Ugyanebben az évben a német Schauff cég is készített egy ilyen kerékpárt. Moser biciklijén az első kerék kisebb átmérője miatt nem volt szükség a kormány közvetlenül a villához történő rögzítésére, hiszen a kormány így is nagyon alacsonyan volt.

Lothar Thoms győzelme a moszkvai olimpián
A Schauff bikaszarv-kormányos pályakerékpárja

A váz anyaga szokványos volt, azt Columbus króm-molibdén acél csövekből készítették (akkortáj az alumínium-vázairól híres Alan kivételével minden olasz gyártó az acélt preferálta), de a geometriája már kevésbé: a nyerget egészen hátratolták, a nyereg hátsó pereme a hátsó kerékagy fölé került. A kerékpár teljes tömege 9,6 kg volt, ami közel a duplája Merckx 1972-ben használt narancsszínű Colnagójának, ami 5,75 kg-t nyomott. Mint korábban láttuk, a nagy tömegért elsősorban a telekerekek voltak a felelősek. Úgy tűnik, hogy az áramvonalasság többet nyomott a latban, mint a tömeg. Ennek az a magyarázata, hogy Francescónak csak egyszer kellett felgyorsítania a biciklit, utána már nem volt szükség újabb gyorsításokra; ilyen esetekben a tömeg, illetve a forgó alkatrészek tömege kisebb jelentőségű lehet.

Az első patentpedál, a Look PP65 csak a rekorddöntés után jelent meg, ezért Francesco még nem használhatta azt. Viszont az elterjed klipszes megoldás helyett a cipőjét fixen rácsavarozta a pedálra.

Az elkészült kerékpárt a Pininfarina cég torinói szélcsatornájában, illetve a milánói Palasport arénában tesztelték.

Moser erőnléti felkészítésében két másik olasz sportorvos, Francesco Conconi és – a később az EPO-szakértőként hírhedtté vált – Michele Ferrari vett részt. Moser nyilatkozatai azt illetően, hogy részesült-e vérátömlesztésben, ellentmondásosak. A Gazzetta dello Sport c. lapnak azt nyilatkozta, hogy nem; míg 1999-ben a L’Equipe-nek azt mondta, hogy igen. Elméletileg a vörösvérsejt-termelés magaslati edzéssel történő fokozására kell legalább két hét. Tény, hogy Mosernek volt rá ennyi ideje, ami akár azt is igazolhatja, hogy nem volt szüksége vérátömlesztésre. A Cycling c. lap 1984. január 28-i száma, valamint a rekordról készült dokumentumfilm tanúsága szerint 1983. december 29-én érkezett a közép-amerikai fővárosba, majd elkezdte a felkészülést.

Azt fontos kihangsúlyozni, hogy a transzfúziót akkoriban semmilyen szabály nem tiltotta. Egy Joël Godaert nevű újságíró szerint Merckxnek az 1972. évi rekordkísérlete előtt felajánlották a transzfúziót, de visszautasította.

További érdekesség, hogy Moser 1983-84-ben az elsők között használt pulzusmérőt.

Moser néhány nappal a rekord előtt, a mexikói felkészülés közben. A kerékpár a rekorddöntéshez használt bicikli országúti változata. A csuklóján látható egy korabeli pulzusmérő

Mint már említettem, a Seriff 1984. január 19-en kezdett bele az első kísérletbe, amikor egy óra alatt 50,808 km-t tudott megtenni. Ezzel már megdöntötte a belga korábbi rekordját. Január 23-án ismét nekifutott, ekkor 51,151 km-t abszolvált. Utóbbi számot később kerékpárjain típusjelzésként használta… A második kísérlet jobb eredménye talán részben a kedvezőbb időjárásnak köszönhető: az első napon a 17 Celsius fok még kissé hűvös volt, de 23-ára ez 20 fokra emelkedett. Persze a már említett nagyobb első lánckerék is besegített.

Dokumentumfilm a rekorddöntésről. Sajnos csak olasz nyelven elérhető, ill. felirat sincs hozzá. Látható benne a rekorddöntő kerékpár több változata, illetve Moser pulzusmérője. A többször is feltűnő szakállas úriember Conconi doktor
A dokumentumfilm 2. része
Moser az olasz Rai Sport csatorna műsorában. Sajnos itt sincs felirat…

Moser arra az évre még egy dobást tartogatott. Az 1984. május 17. és június 10. között megrendezett Giro d’Italián elindult és meg is nyerte. Akkoriban már gyakorlat volt, hogy legalább kétféle kerékpárt használtak, másfajtát a mezőnyversenyeken, illetve az időfutamokon. Moser utóbbi biciklije a januárban használt rekordkerékpáron alapult. A váz szinte ugyanaz volt, elöl-hátul Dal Monte telekerekeivel, illetve – természetesen – a pályagéptől eltérően fékkel és váltóval felszerelve.

A rekord és a kerékpár utóhatása

Moser rekordja és biciklije szinte forradalmat robbantott ki a sportágban. Ez leginkább az 1984. július 28. és augusztus 12. között megrendezett Los Angeles-i olimpiai játékokon lehetett megfigyelni. Mint utóbb kiderült, itt az olasz és az amerikai csapatok is használtak vérátömlesztést. Ennek végül az lett az eredménye, hogy 1985-ben az olasz törvényhozás, 1986-ban pedig a NOB tiltó listára vette az eljárást.

De Moser a kerékpártervezésre is hatást gyakorolt. Az olimpiai játékokon az országúti időfutam csapatversenyt az olasz csapat nyerte Marcello Bartalini, Marco Giovannetti, Eros Poli és Claudio Vandelli részvételével; a három évvel korábban bemutatott, áramvonalas Rossin vázakkal. Ezekre a biciklikre is a Dal Monte tervezte, Ambrosio-Logos gyártmányú telekerekek kerültek, ezúttal elöl 24, hátul 27 zollos méretben. Ez a technika ebben az évben, Mexikót és a Girót beleszámítva már harmadszorra aratott óriási sikert. Ugyanebben a versenyszámban a bronzérmes amerikai csapat is ugyanezeket a kerékátmérőket használta.

A győztes olasz csapat a los angeles-i olimpián Rossin kerékpárokon, Dal Monte-Ambrosio-Logos-féle telekerekekkel. A biciklisták magukat kábellel rögzítették a vázhoz

Az üldözéses pályaversenyt az amerikai Steve Hegg nyerte egy Raleigh Technium bringával. Az első kerék átmérője 24 zoll volt, illetve azt 14 db áramvonalas kardküllő tartotta össze. A Raleigh gyorsan lemásolta Dal Monte kerekeit, hiszen Hegg bringáján hátul már egy Kevlar-telekerék pörgött. A szingós gumikat héliummal (!) fújták fel 13,8 bar nyomásra. A váz részben True Temper króm-molibdén acél, részben alumínium részekből állt, amelyeket ragasztással rögzítettek egymáshoz. A kerékpár tömege mindössze 5,44 kg volt.

A Raleigh Technium egy korabeli hirdetésen. Szinte megegyezik Heggs kerékpárjával, kivéve az első kereket: Heggs elöl egy kisebb átmérőjű, küllős kereket használt az olimpián

Az 1000 méteres pálya-időfutamon indult a szintén amerikai Rory O’Reilly, aki mindössze 22,5 zollos kerekeket használt elöl-hátul, amit egy hatalmas lánckerékkel kompenzált. A vázat Mike Celmins készítette. Hátul itt is telekerék forgott…

Rory O’Reilly kerékpárja

Bár Los Angelesben a keleti blokk országai – Románia kivételével – politikai okok miatt nem indultak; tudjuk, hogy az NDK-ban ekkor már javában dolgoztak a szénszálas vázzal és telekerekekkel szerelt FES kerékpárokon. Utóbbi munka gyümölcse 1988-ban, Szöulban ért be.

A Cycling c. lap 1985. január 26-i száma arról is beszámolt, hogy néhány belga kérelmezte az UCI-nél (nem írtam el: francia rövidítés, kb. “üszi”-nek kell ejteni) a rekord érvénytelenítését és a telekerék betiltását, mivel az sportszerűtlen előnyt biztosít a kerékpárosoknak. Az UCI szabályaira hivatkoztak, miszerint tilos a biciklikre olyan alkatrészt szerelni, amely kizárólag az aerodinamika javítására hivatott, más funkciója nincs. A belgák szerint a telekerék pont ilyen. Dal Monte erre azt nyilatkozta, hogy a telekerék egy “hagyományos kerék, egyetlen küllővel”. Az UCI ezt el is fogadta. Persze nekik már kínos lett volna az egy évvel ezelőtti olimpia kerékpárjainak kb. felét szabálytalannak nyilvánítani…

Az 1988. évi rekordkísérlet kerékpárja

Visszatérve hősünkre, Francesco Moserre; úgy döntött, hogy megdönti saját rekordját, ezúttal nem magaslati helyszínen lévő pályán. 1986. október 8-án, a tengerszint felett 121 méterrel fekvő Milánóban, a Vigorelli-pályán az 1984-ben használt kerékpárjával „mindössze” 49,801 km-t tudott megtenni egy óra alatt. Ez 1,007 km-rel maradt el az első mexikói kísérletétől.

1988-ra új kerékpárral próbálkozott ismét. Ezúttal a stuttgarti velodromot választotta. A német város tengerszint feletti magassága 549 méter, ezért megfelelt erre a célra.

Ezúttal szembement azzal a trenddel, amit ő maga indított el. Nevezetesen a kerekek átmérőjének csökkentésével. Az új bicikli első kerekének átmérője 28,33; míg a hátsóé nem kevesebb, mint 39,37 zoll volt (gondolom, ezek a külső átmérők). A kerekeket ismét az Ambrosio gyártotta. Utóbbit 47 x 18 fogas áttétellel hajtotta. A kerékpár meglehetősen bizarrul nézett ki.

Moser 1988. évi kerékpárja
Moser a stuttgarti velodromban

A kísérlet nem sikerült. A német arénában 1988. május 21-én egy óra alatt 50,644 kilométert tett meg, ami ismét elmaradt mindkét mexikói rekordjától. Hogy miért lett kisebb az átlagsebesség? Moser ekkor már 37 éves volt, fiatalnak nem mondható. Ez is lehet az egyik ok. A másik az, hogy valóban ennyit számít a tengerszint feletti magasság.

(folytatása következik)

Vélemény, hozzászólás?